Santiago Canizares madridi srác, a Real Madridban nevelkedett, de a kilencvenes években nem tudott stabil helyet kiverekedni magának a királyi gárda kezdőcsapatában, és 1998-ban (28 évesen) aláírt a Valenciához, ahol pályafutása talán legszebb éveit töltötte (három Zamora-díj). A klub is akkor volt a csúcson, Canizaressel két kupát (1999, 2008) és két bajnoki (2002, 2004) címet szereztek, megnyerték egyszer az UEFA-kupát (2004), és kétszer is eljutottak a Bajnokok Ligája döntőjéig (2000, 2001), ahol előbb a Real Madridtól, majd a Bayern Münchentől szenvedtek vereséget.

1998-ban nehéz döntés kellett hoznia, nem tudta kivívni nevelőegyesületének kapujában a kezdő pozíciót, ezért aláírt Valenciába. Most valami hasonlóra bíztatná Iker Casillast is, aki az idei szezonban eddig mindössze egy bajnokin, kilenc kupameccsen és tizenkét BL-találkozón őrizhette a Real Madrid kapuját, a bajnokságban Diego Lópezé a pozíció. Canizares szerint akkor sem dől össze a világ, a valaki nem a Realban véd. „Nincs könnyű helyzetben, és szerintem nehezen éli meg ezt a periódust. A szerencse ez esetben elpártolt mellőle, pedig azzal sosem állt hadilábon. Én nem bírtam volna ki, mindenkinek köszönetet mondtam volna, a klubnak, az edzői stábnak, a szurkolótábornak, és szépen leléptem volna. A korát és a képességeit figyelve, minden vasárnap játszania kéne. Ja, hogy nem a Real Madridban? És akkor mi van? Rengeteg futballcsapat van a világon. Diego López is kiváló kapus, ráadásul hatalmas presszió alatt kell védenie, ami még dicséretesebbé teszi a teljesítményét. Számomra ez a nagy dolog, Diego az embertelen nyomás alatt is kiválóan teszi a dolgát" – mondta egykori csapattársáról.

A kétezres évek elején ők voltak a sikerkovács kiscsapat a két óriás mellett, valahogy úgy, ahogyan most az Atlético Madrid. Két bajnoki címet szereztek, és kétszer is ott voltak a BL-győzelem kapujában. Igaz, Európa trónjára nem tudtak felülni. „Két BL-döntőt veszítettünk el, egyet 2000-ben, egyet pedig egy évvel később. Még ma is sokan sajnálkoznak emiatt: – Istenem, milyen szerencsétlenek voltatok. Micsoda dráma! Én azonban ezt nem így fogom fel. Mindkét elveszített döntőt sikerként könyvelem el. Egyrészt azért, mert a Valenciát felemeltük Európa tetejére, és mindezt kevés pénzből, kis költségvetésből, idős, veterán játékosokkal értük el, olyanokkal, akikre már nem tartott igényt sem a Real Madrid, sem a Barcelona, és akikben a Milan, a Roma vagy a Marseilles sem látott fantáziát. Ezek a srácok versenyképesek tudtak maradni, az a Valencia a játékos újrahasznosítás mintapéldánya volt. Az a két döntő megtanított minket versenyezni, megrajzolta a sikerek felé vezető utat, hiszen a következő évben bajnokságot nyertünk, és 2004-ben ismét a mi nyakunkba akasztották az aranyérmet. Megtapasztaltuk, hogy a vereségeken át vezet az út a győzelem felé. Sok mindent el kell veszítened, hogy kiérdemeld a győzelmet. Mi pedig túl sokat veszítettünk ahhoz, hogy ne nyerjünk valamit. A vereségekkel nőtt és nem csökkent az önbizalmunk" – mesélte erről az időszakról.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés